Szenttamás 1918 novemberében Fáncsy Antal római katolikus plébános levele tükrében
Elhallgatott, elfelejtett történelem
Kutatásaink során érdekes levelet találtunk a kalocsai levéltárban, amelyben a száz évvel ezelőtti szenttamási, eseményeket, mindennapokat írja le a kalocsai Főtisztelendő Érsek Úrnak, Várady Lipót Árpádnak Fáncsy Antal szenttamási plébános. A levél 1919. január 18-án keltezéssel íródott, két és fél oldalas A4-es méretű levél, ami 1918 novemberétől, a térség szerb megszállásától, pontosabban a Szenttamáson történtekről szóló jelentés. A levélben olyan történések és események elevenednek meg, melyekről eddig csak beszélgetésekben és az idősek elmondásaiban találkoztunk, de ezek tudtunkal sohasem lettek lejegyezve, megőrízve.
A levél írója Fáncsy Antal 1901-ben érkezett Szenttamásra, Topolyán született 1862-ben. Egy ideig Kanizsán szolgált, és nem tudni hogyan került Szenttamásra. 1902-ben nagy lendülettel fogott hozzá a hívek javára dolgozni: 30,5 méterről 44 méter hosszúra nagyobbította a templomot, a tornyot pedig 23 méterről 44 méterre emelte. A temlomtetőn a zsindelyt cserépre cserélték. Ekkor nyerte el a templom a mai formáját. Fáncsy atya nevéhez fűződik az orgona elkészítése, a padok pótlása és a villanyvilágítás is. Az ő idejében (1911-ben) készült el a Szentháromság-szobor. 1912-ben zárdát építtetett, majd a következő évben nővéreket telepített Szenttamásra. A sok munka azonban eléggé megviselte, és 1920-ban szellemi rokkant lett, nem tudott úgy gondolkodni ahogyan kellett, a plébániáról lemondott. Ennek ellenére 1923-ig Szenttamáson maradt, majd a rokonság Topolyára vitte, ott hunyt el 1945. november 7-én. Mivel szüleinek a sírboltja szenttamási temetőben van, itt temették el. A sírkereszt helyett csonka oszlop jelzi megrokkant papi életét. A két világháború között számos, a katolikus lelki életet segítő könyve jelent meg, például az 1923-ban megjelent Lelki kenyér című ima és énekeskönyve, 7 kiadást ért meg 1937-ig; 1930-ban A halottak zsolozsmája, 1935-ben a Szakaszok a katholikus anyaszentegyház történetéből, Az elemi és polgári iskolák számára, valamint családi osvasmányul cimű könyvét nyomtatták ki. A Szív Ujság szerkesztője volt.
Szenttamás, 1904 előtt Bácsszenttamás. Első említése a 14. század közepéről való. A török uralom megszűnése után szerb katonai sánc volt. Katolikus temploma 1815-ben épült, de az 1848/49-es szabadságharc alatt megrongálódott. Az 1900-as népszámlálás szerint 13.228 fő lakott a településen, közülük 7.371 szerb és 5.108 magyar volt. A 7.830 görögkeleti vallású mellett 4.893 katolikus élt. Az 1910-es népszámlálás szerint 14.413 lakosa volt a településnek, 7.808. szerb, 6.031 magyar, vallás szerint 7.826 görögkeleti és 5.836 katolikus.
A levél:
„Nagyméltóságú és Főtisztelendő Érsek Úr, Kegyelmes Atyám! A tisztelendő anya által kiküldött Zárdai asszony által küldöm e levelet, mivel pósta minálunk még mindig nem ad le és nem vesz fel leveleket. Írom ezt, hogy tudja Kegyelmes Atyám, hogy még megvagyunk.
A múlt év November közepén jött ide 150 szerb katona egy főhadnagy vezetése alatt. A szerbség végtelen ünnepléssel fogadta! S a piacon mindjárt hűségre is esküdött Péter királynak. Eljött a szerb csapat a Katolikus templomba is. Mert úgy fogta föl, hogy ez is szerb birtok. Az idevaló szerbség óhajtotta, hogy valami nagy ünnepséggel fogadjam a csapatot. Én azonban miközben pár hideg szót szóltam hozzájuk (minden egyházi öltöny nélkül, reverendában) amit Runity szerb tanító tolmácsolt a katonaság előtt. A szerb templomban olyan ünnepség volt, mint soha máskor! Azért a szerbek nem is voltak megelégedve a magyartemplomi fogadtatással.
Ezóta aztán szerb uralom van itt. Olyan, amilyen volt a török uralom Szerbiában. A magyaroktól beszedette a szerb főhadnagy minden fegyvert. Még az én ártatlan flaubertomat is bevitték. A szerbeknél ellenben minden házban 5-6 fegyver van, s tacskó gyerekek csattogtatják a mannlicher és egyébb katonai fegyvereket. Ennek következménye, hogy szerb bandák verődnek össze, s éjjel betörnek a magyar szállásokra rabolni.
December közepén az én szállásomra is betört egy 6-8 tagból álló fegyveres banda. A bérlőmet kézi gránáttal súlyosan megsebesítették. Most is a szabadkai kórházban fekszik. Gépészét a nyakon lőték. Ez ugyan életben maradt, de nyomorék lesz. A gránát légnyomása betörte az ajtótokok és ablaktokok félfáit. Pár hétre rá (mivel a bérlő családja haza akar jönni lakni) elhajtották a marhákat, elhordták az összes takarmányt, vetőmagot és egy góré kukoricát. Az épület tetőin a cserepeket összelövöldözték, hogy most az eső bever a padlásra. A szállás üres, nincs rajta senki.
Ilynemő fosztogatás tucatszámra történik hetenként a magyaroknál; amelyeknek világos célja, hogy a magyarokat elriaszák, elkergessék innen. Mert akárki menjen panaszra, orvoslást nem talál, appellálni meg hová appelláljon az ember? Hisz Nov. 25én összejöttek Újvidéken valami 800 szerb, s ez a törpe minoritás az egész Bánát, Bácska és Baranya összes lakója nevében az elszakadást Magyarországtól s megalakítottak egy szerb nemzeti kormányt Újvidéken. Tán ehhez appelláljon a szerencsétlen magyar.
Nov. végén írtam, hogy „minden híresztelés dacára, itt nyugalom van, rend és csend uralkodik”, Igen, mert a cenzúra csak ilyen tartalmú levelet továbbított. Azonban Dec. 8. óta épen semmit sem továbbít. Nem kapunk se újságot, se könyvet, még naptárt se; de még a hivatalos leveleket sem! A legutolsó levél, amelyet póstán kaptam, a mellékelt főispáni rendelet. Ez óta semmi utasítást nem kaptam sehonnan!
December 12-én érkezett ide 450 francia katona s el lett szállásolva a magyar iskolákba és házakba. Van két üteg ágyúja is valami kétszáz lóval. Temérdek tiszt van közöttük, majd minden katonára esik egy tiszt. Egy főhadnagyot hozzám is elszállásoltak, meg ide vettem két közembert, akik papok.
A francia katonáknak azonban semmi hasznát nem látjuk. Eleinte vezetgette a káplán úr (aki valamennyire ért velük beszélni) a panaszosokat az ezredes elé, de a válasz mindig az volt hogy „majd beszélek a szerb hadnaggyal”. Ezzel támogatta el a panaszosokat, közben zavartalanul folynak a rablások. Úgy látom, a gazdag szerbek tudják a módját, hogy kell levenni a lábról ezt az élvhajhász tiszti kart. Tenyéren hordják őket, mulatságból mulatságba viszik. Ennek fejében aztán a tiszt urak mindent elnéznek. A legénység maga nagyon nem szereti a szerbeket s jobban húz a magyarsághoz. Ámde a tisztek parancs nélkül vagy ellenére a legénység semmit sem tehet.
Házi ügyeim folynak „szerényen”. S úgy látszik mindig szerényebben. Mert a drágaság nem szűnik. Némely téren éppen emelkedik. Jövedelmem pedig ugyanaz... amikor megkapom. Csakhogy a községtől már három hónapja nem kaptam meg a havi 200 koronám; a bérlőm pedig betegen fekszik. Így „hozomra” élünk.
Kegyelmes Atyám taval egy Kegyes leiratában említette, hogy tegyek javaslatot, mi módon segíthetne rajtam. Bátorkodom egy javaslatot tenni, amelylyel nem ezután rajtam, hanem az összes plébánoson hathatósan lenne segítve. Kegyeskedjék „cirkulárisban” felhívni a káplán urakat, hogy tekintettel a rendkívüli viszonyokra, a rettenetes nagy drágaságra, ne követeljék az ebéd és vacsoránál azután szokásos bort. S ezzel az egy rendelettel gyökeresen javítva lenne az én és a plébánosok állapotán. Mert tegyünk csak rövid számítást. Itt egy liter borért, ami zagyvalék és allig érdemli a bor nevet, kell fizetni Tíz Koronát. Ha ebéd és vacsoránál csak fél-fél litert is fogyaszt a káplán úr: évente 3650 korona árú bort fogyaszt el. Ennyit pedig biztosan elfogyaszt. És ha ez nem fogyna, nekem 3650 koronával kevesebb kiadásom volna. Vigyük át ezt más plébániákra, akár 2-3 káplán van: ott 2-3 szor 3650 kor. kell évente borért.
Pedig hogy bor nélkül jobb élni mint borral: élő példa vagyok rá. 12 ½ éve abszémius vagyok s ez idő alatt jobb egészségem van, mint borisza-koromban volt. Kétszer fölvágták a hasamat s metélték a beleimet. Az operatőr azt mondta: „Magának igazság szerint már nem a föld felett, hanem a föld alatt kellene lennie. Hogy még él, az abszinentiának köszönheti”. Ez tíz év előtt történt.
Aztán nem hozhatna a Káplánság legalább az abszemiáig lojalis áldozatot a hazáért és emberségért akkor, midőn e világfelfordulás mindenkit áldozatra kényszerített? Junius elején a dúsgazdag Bácska szegényei 3 koronát fizettek egy kgr. Korpáért, amelyből kenyeret sütöttek!! S az önmegtagadás késztetői még ma sem tudnának lemondani arról, ami csak has és nem életfentartó elem?
Egy ilyen tartalmú Nagybőjti pásztorlevél, amelnek azonban valami „Kategórikus imperativus” színe lenne, nagyot lendítene a plébániákon s főkép rajtam. Hangsúlyozom a kategorikus imperativ jelleget. Mert akinek nem megy a zsebére a borozás, az a „jó tanácsot, kérést” bajosan fogja figyelembe venni. A „Papi Tanács” megalakulása dacára vagyunk még anyira Magyarországon is, hogy a Főpásztor parancsolhat papjainak. S amint mint annak idején Nádasdy érsek szabályozta, hogy a káplánokat a „lagena vini” kidukál; amint Haynald megparancsolta, hogy a plébánosok káplánjaiknak reggelire „coffeam cum lacte dent”: ép úgy megparancsolhatja egy másik főpásztor a jobb belátás híján türtőzködjönek, hogy „abstemiisint”, amig a háború előtti viszonyok vissza nem térnek.
Mivelhogy Magyarországról újságot se kapunk, kénytelen vagyok szerb újságot betűzni, amikor hozzájutok. A „Српски лист“ legutóbbi száma pl. nagy gandiummal hirdeti, hogy Jugoszlávia részéről kerek 60 ember ment ki a párizsi konferenciára, mind volt miniszterek, egyetemi tanárok. Ezek közül ugyan csak Pasics és Trumbics fognak tevőleges részt venni a Konferencián; azonbana többiek széles munkaköre nyilik az „informacióban”. Vagyis a többi kilincselni fog a diplomaták ajtaján és hazudozni fog nekik. Kiállítást is rendezett a Szerb Kormány Párizsban a Konferencia tartalmára: hadd lássa a világ a szláv nép életrevalóságát. S hozzá teszi a „Српски лист“: azalatt, míg Magyarország teteje ég és pillérei oszladoznak, a magyar kormány tagjai marakodnak a miniszteri tárcákon mind kutyák a csonton. Párizsban pedig egy zsidó legény meg egy méhkóros zsidólány – Veigelsberg Leo és Schwimmer Róza – képviseli Magyarországot.
Ha már a póstajárás valamikor megindul: írni fogok és kérni fogom a Directoriumokat, Circularisokat és a Dec. 5 óta netán küldött hivatalos levelek másolatait.
Kérem Nagyméltóságú Érsek Úr, Kegyelmes Atyámat, hogy imáiban s szent Memontoiban emlékezzék meg rólunk, a teljesen elszigetelt magyar híveiről. Fogadja Kézcsókunkat és engedelmességünk kifejezését, amelylyel vagyunk.
Szenttamás 1919. jan. 18.
hűséges gyermekei
Fáncsy Antal és a
Szenttamási magyarok”
Az érsek válasza:
„Igaz részvéttel értesültem arról a súlyos teherről, amely Nt. Segéd vállára nehezedik. Hogy az anyagi gondoktól némileg enyhitsem postai befizetési lapon 2000 K-t utalmányoztam Nt. Segédnek a Segélyalapból. – A megélhetés nehézségeire és a Nt. Segédet ért csapásokra való tekintettel felmentem Nt. Segédet azon kötelezettség alól, hogy káplánjainak adjon. Elvárom, hogy Nt. Segéd nehéz helyzetét káplánja is méltányolja és készséggel megnyugszik intézkedésemen, mikent az igencsak rosz(?)
Az Úr Isten szent áldását kívánva Nt. Segédre és kedves híveire
Kalocsa: 1919. febr. 7. én.”
Paraczky László, Németh Dezső és Fábián Borbálla
Megjelent a Bácsország 2018/4. (85. szám)
